Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

[ ]
Szavazás

2014-ben ha lesz szervezve, az alábbi programok közül mi az amire esetleg jönnél (nyílván ha az időpont OK)? TÖBB VÁLASZ IS BEJELÖLHETŐ! A lentiekre mind jött javaslat.

Nyíregyházi klubtalálkozó

Szegedi klubtalálkozó

Felvidéki klubtalálkozó

Erdélyi klubtalálkozó

Be a Gunner Be a Runner futóverseny (Bp)

Nyári biciklitúra (akár kisebb távú)

Balatoni nyári strandolós hétvége

Gombfoci Ottóéknál

Gyalogtúra/kirándulás

A szavazás korlátozva csak tagoknak

szavazat: 86
Korábbi szavazások
Eseménynaptár
06.19.
PL-menetrend
06.23.
Szurk.Foci
07.01.
Jelentkezés Wisla
08.03.
Emirates Cup 1.
08.04.
Emirates Cup 2.
08.09.
BL-sorsolás
08.28.
Wislai találkozó
Jegyrendelések státusza
Swansea
confirmed
WBA
confirmed
Tippjáték végeredmény
1.
Edge
107
2.
Nordin
102
3.
peter135
101
4.
Berecz Laci
99
5.
Lackaux
98
ÚJ TAGOK 2013/14
tuzano
'13.09.11
Judy
'13.09.04
Gergő
'13.09.04
Just Ice
'13.09.04
GunnerKrisz
'13.09.01
bmelinda
'13.08.25
bbarna
'13.08.25
proxika
'13.08.22
bojncsab
'13.08.12
DPompe
'13.07.22
HORVADIA
'13.08.09
anti
'13.07.12
Sophie89
'13.07.01
kungabi
'13.06.28
TFERI
'13.06.28
bela.ozon
'13.06.27
Tavasz
'13.06.27
zsoficica99
'13.06.19
RENTON
'13.06.19
mate8514
'13.06.19
petiwest
'13.06.17
Krisz97
'13.06.14
Tibi72
'13.06.14
noszeb
'13.06.14
Mackó
'13.06.13
Bubek
'13.06.11
cesc4nz
'13.06.07
Kicsiny
'13.05.04
RIK78
'13.04.20
bati
'13.04.20
sinkameister
'13.03.08
marci
'12.12.??
RSS hírforrások

rss1.0 rss2.0 rdf
Látogatók száma
Ma
Összesen: 0
Egyedi: 0

2012.04.01. óta
Összesen: 461724
Egyedi: 84499
ASZK - VEZETŐSÉG
Történelem
Untitled Document

Az Arsenal Football Club alapításáig egészen 1886. októberéig kell visszamenni az időben. Az esemény David Danskin nevéhez köthető, aki Skóciából érkezett Londonba, hogy munkát vállaljon. Erre a Woolwich Arsenal Armament Factory-ben került sor. Előtte már mások is próbálkoztak futballcsapatot alapítani a fegyvergyárban, de mivel akkoriban Dél-Angliában – északkal ellentétben - a rögbi és a krikett mellett a labdarúgás nem volt túl népszerű, az övé volt az első kísérlet, amely sikerrel járt. 14, főleg északról, Skóciából származó alapítótársa között volt Fred Beardsley és Morris Bates (akik előzőleg a Nottingham Forestben játszottak), Richard Pearce (a Bolton Wanderersből), Elijah Watkins (aki a klub első titkára lett) és Jack Humble is (aki az északkelet-angliai Durhamből gyalog jött Londonba munkáért). Az egyesület neve munkahelyük, a fegyvergyár üzeme után Dial Square lett.
December 11-én lejátszottuk első mérkőzésünket: 6-0-s győzelem az Eastern Wanderers ellen a Kutyák Szigetén (Isle of Dogs).
Karácsonykor összeült a 15 alapítótag (és a gyár munkásai közül sokan) a The Royal Oak (A Királyi Tölgy) nevű közösségi házban, hogy döntéseket hozzanak néhány fontos ügyet illetően. A mez kérdésében bár Pearce az akkoriban elterjedt kék-fekete csíkos dresszt javasolta, végül anyagi megfontolásból a bordó szín mellett döntöttek, mert a két korábbi Nottingham-játékosnál megvoltak a régi szerelések, és ígéretet tettek, hogy szereznek egy garnitúrát a Foresttől. Megállapodtak, hogy hazai mérkőzéseiket a Plumstead Commonon fogják játszani. A klub nevét pedig a 18 esztendős R.B. Thomas ötlete nyomán Royal Arsenalra változtatták.

1887. január 8-án ebben a felállásban debütált a csapat új neve alatt, új pályáján:

A kulcsjátékosok az alapítóatya David Danskin és a kapus Fred Beardsley voltak.
Az első év barátságos meccseinek mérlege: 7 győzelem, 1 döntetlen, 2 vereség, 36 rúgott, és 8 kapott gól.

A meggyőző eredmények után ideje volt egy jobb pályára költözni. A Plumstead Commonon gyakran tartottak hadgyakorlatokat, és ez alkalmatlanná tette sportcélú használatra (bár akkoriban pályavonalakat, a hálót és a keresztlécet nem tartották szükségesnek, csak a szögletzászlókat és a kapufákat). A Sportsman Ground (amely mellesleg egy disznótenyésztő tulajdonába tartozott) lett a hazai pályánk – de csak egy hónap erejéig. Ez sem bizonyult megfelelőnek, és miután eláradt, ismét új otthon után kellett nézni. Ez pedig a Manor Ground lett, ahol a nézőszám már elérte az 1000 főt – sokan a kölcsönvett hadivagonokból szemlélhették az összecsapásokat.
Mindez alatt megnyertük első kupáinkat. Az 1889/90-es szezonban már beneveztünk az FA-Kupába, és megszereztük a Kent Senior Cupot, továbbá a Kent Junior Cupot és a London Charity Cupot. 1890-ben ismét elköltöztünk: az Invicta Ground már lelátóval és öltözőkkel is büszkélkedhetett. Első itt töltött évünkben elhódítottuk a legnevesebb déli serleget, a London Senior Cupot, a döntőben 6-0-ra verve a St. Bartholemew’s Hospitalt. A bajnokokat éneklő rajongók köszöntötték Woolwichban.
1891-ben az FA-Kupából a profi Derby County csak 2-1-gyel tudta kiütni a Royal Arsenalt. Azonban a jó játékosokra szemet vetett az ellenfél és még pár professzionálisan működő egyesület. Bár ekkoriban már 12000-en látogatták rendszeresen az Ágyúsok mérkőzéseit, a profi klubokkal nem tudtunk versenyezni a fizetéseket illetően. A legjobbakat csak egy módon lehetett megtartani.

Jack Humble vezetésével még ebben az évben profivá vált a klub.

Ám ezután sem lett könnyű az élet, mivel ez a lépés a London FA-nek (ehhez a szövetséghez tartoztunk) nem tetszett. Kitiltotta az egyesületet az általa szervezett küzdelmekből, és a szövetség többi csapatának megtiltotta, hogy akár csak barátságos mérkőzéseket is játszanak ellenünk. Maradt tehát az FA-kupa és barátságos meccsek északi csapatok ellen, nem éppen pénztárcakímélő utazásokkal. Ezzel egy időben Woolwich Arsenalra változott a klub neve (bár a Football League 1896-ig a Royal Arsenal nevet használta).
A megoldást keresve, a klub megpróbált összehozni egy déli ligát (Southern League - ez csak egy esztendővel később a Millwallnak sikerült). Azonban 1893-ban helyet kaptunk a Football League-be, ahol a Woolwich Arsenalt leszámítva a legdélibb csapat a Birmingham volt. Erre föl az Invicta Ground tulajdonosa nagyjából négyszeresére emelte a stadion bérleti díját, ezért visszaköltöztünk a Manor Groundra. A klub részvénytársasággá alakult (Woolwich Arsenal Football & Athletic Company Limited – 4000 db. 1Ł-os részvénnyel), és így meg tudtuk vásárolni a stadiont.

Így hát kevesebb, mint 7 év alatt a gyári munkásokból álló egyesület egy profin működő, a Football League-ben szereplő, saját stadionnal rendelkező klubbá alakult.

1893. szeptember 2-án hazai pályán 10000 néző előtt lejátszottuk első ligameccsünket a másodosztályban (Division Two): a szintén ekkor debütáló Newcastle ellen egy 2-2-es döntetlent értünk el. Az első ligagólunkat Walter Shaw szerezte. Kilenc nappal később megszereztük első győzelmünket is, miután 4-0-ra vertük a Walsall Town Swifts-cet. A szezon végén a Woolwich Arsenal 15 induló közül a tiszteletreméltó 9. helyezést érte el, 28 meccsen 28 pontot szerezve. (A Liverpool 50 ponttal végzett az élen.)
A következő években Sam Hollis titkár-menedzser vezetésével bebiztosítottuk helyünket a középmezőnyben. A remek otthoni, és a gyenge idegenbeli szereplés annak tudható be, hogy a vendég klubnak mindig nagyon fárasztó utat kellett megtennie, mivel mi voltunk az egyetlen déli résztvevő.
Érdekesség, hogy 1895. tavaszán két mérkőzésre bezáratták a stadiont a játékvezető megtámadása miatt. 1896-ban Caesar Augustus Llewelyn Jenkins lett az első válogatott Ágyús, Wales színeiben, egy Skócia elleni találkozón. Még ez év december 12-én elszenvedtük legsúlyosabb vereségünket, a Loughborough Towntól idegenben egy 8-0-ás zakót, ám ebben az is szerepet játszott, hogy még aznap kellett játszani egy FA-Kupa mérkőzést otthon, amit meg is nyertünk 5-0-ra a Leyton ellen. 1897-ben a skót Thomas Brown Mitchell lett a klub első profi menedzsere.
A búr háború (1899-1902) idején nagyon lecsökkent a nézőszám, pláne mivel a szurkolók nagy része vagy szolgálatot teljesített, vagy a fegyvergyárban volt elfoglalva. Ezt az időszakot csak Mr. G.H. Leavy anyagi támogatásával sikerült átvészelni. Ugyanakkor Harry Bradshaw irányításával sikeres lett a klub.
Sajnos, az 1900. március 12-én, hétfő délután lejátszott Loughborough Town elleni mérkőzésen mindössze 600 ember látta, amint a csapat 12-0-val kiüti ellenfelét. Ez a klub történetének legnagyobb arányú győzelme.
Az 1903/04-es szezonban második helyen végeztünk (1 ponttal a MU előtt), és a 34 meccsen szerzett 49 pont elégnek bizonyult a feljutáshoz. Ennek a társaságnak a kapus, Jimmy Ashcroft (aki az első angol válogatott lett az Arsenalból) és a balhátvéd/balfedezet Jimmy Jackson számítottak a meghatározó játékosainak.

Bradshaw továbbállt, Phil Kelsoval az élvonal első fordulójában ismét a Newcastle ellen léptek pályára a játékosok. Az aktuális bajnok 3-0-ra vert minket otthonában. A következő két évben már az FA-kupa elődöntőéig meneteltünk, de a bajnokságban megragadtunk a középmezőnyben.
Időközben további négy londoni klub csatlakozott a Football League-hez, és mivel Plumstead egy elég nehezen megközelíthető környék volt, a szurkolói keménymagon kívül a többi ember más csapat, vagy az addigra megerősödött Southern League meccseire kezdett kijárni. George Morrell, az 1908-ban kinevezett edző, nehéz helyzetben volt. Az ekkoriban 11000 főt számláló átlag nézőszám csak a fele volt az 1904-esnek. Egy éven belül az összes nagy nevű játékost (pl. Ashcroft, Tim Coleman, Bert Freeman) el kellett adni, és az 1909/10-es bajnokságban csupán 2 ponttal kerültük el a kiesést.
A klubot a csőd veszélye fenyegette, és április 26-án, 3 nappal a szezon vége után újjáalakult.

A később lovaggá ütött Henry Norris fizette ki az egyesület adósságait, és a klub elnöke lett. Norris, aki egyben a Fulham első embere is volt, büszke londoni lévén, nehezen viselte az északiak dominanciáját a futballban, és azon dolgozott, hogy megtörje azt. Meglepődve tapasztalta, hogy a Football League (ahol voltak barátai is) elutasította az ötletét, miszerint fuzionálná két klubját, vagy akár csak közös stadiont használnának. Sőt, új határozatukkal válaszút elé állították: egy ember csak egy csapatnak lehet az elnöke.
Ez azonban nem szegte kedvét Norrisnak. Lemondott az elsőosztályú Fulham elnöki tisztségéről, és tervbe vette a Woolwich Arsenal felvirágoztatását. Tudta, hogy a túléléshez más területre kell költözni, és azt is, hogy egy népszerű, jól működő klub nem fogja megkapni erre az engedélyt. Még több labdarúgótól váltunk meg (sokszor a becsült értékük alatt), a csapat teljesítménye romlani kezdett, a nézőszám pedig tovább csökkent.
A terv olyan jól „sikerült”, hogy az 1912/13-as évad végén az egyesület nevén mindössze 19Ł volt a bankban, és az Ágyúsok 70 évig fennmaradó negatív rekorddal utolsó helyen végeztek (38 meccsen 18 pont; 1985-ben a Stoke City döntötte ezt meg az élvonalban), és kiestek az első osztályból. Először és utoljára.

A Football League tudott az elköltözés szándékáról, de megdöbbentek, amikor Norris azzal állt elő, hogy a Woolwich Arsenal Délkelet-Londonból (Plumstead, Woolwich) Észak-Londonba (Islington, Highbury) tenné át székhelyét. Bár tiltakoztak a szurkolók, a környék lakosai, az islingtoni tanács és a már arrafelé székelő klubok (Tottenham, Clapton Orient), Norris sikeres tárgyalásainak köszönhetően véghezvitte a tervét. A Szent János Teológiai Kollégium pályáját béreltük ki 21 évre, 20000 fontért (később, 1925-ben végleg a mi tulajdonunkba került). Norris saját anyagi forrásait sem kímélve építtette meg a stadiont. 1913 nyarán a klub a Highburybe költözött.
Ez volt az első alkalom, hogy egy klub befurakodott egy másik "felségterületére".

Első mérkőzésünkön a Highburyben 2-1-re vertük a Leicester Fosse-t.
Egy évre rá a nevünk Woolwich Arsenalról Arsenalra változott (bár a csapat sokáig The Arsenalként volt ismert a sajtóban). Az 1914/15-ös idényt 5. helyen zártuk (38 meccsen 43 pont), a bajnokság viszont négy évig szünetelt az I. Világháború miatt. Ekkor még senki nem sejtette, hogy a Nottingham elleni 7-0-s győzelem volt az utolsó másodosztálybeli meccsünk.

1918-ban indult újra a bajnokság, az addigi 20 helyett 22 nevezővel. A 19. Chelseat, valamint a másodosztály első és második helyezettjét egyhangúlag beválasztották az élvonalba, az ekkor már lovaggá ütött parlamenti képviselő, Norris azonban saját csapatát is ott szerette volna látni. Ahelyett, hogy a 20. Tottenhamnek is megkegyelmeztek volna, vagy a Division Two harmadik, vagy negyedik helyezettjét juttatták volna fel, az Arsenal kérvényezését bocsátották szavazásra. Ezt pedig 18:8 arányban megnyertük a Spurs-szel szemben, vélhetően annak is köszönhetően, hogy John McKenna, a Liverpool és a Football League elnöke is mellettünk lobbizott. McKenna, aki mellesleg Norrisnak közeli barátja volt, a történelemmel érvelt, mondván az Ágyúsok 1893. óta a liga tagjai, míg a Tottenham csak 1908. óta, és a London FA-vel való összetűzéskor is hűek maradtak a Football League-hez. Így Norris nem csak feljuttatott minket az élvonalba, hanem egyben kiejtette legközelebbi riválisunkat, a Tottenhamet.
Ezzel az Arsenal lett az egyetlen klub, amely nem a pályán harcolta ki az első osztályú részvételt, viszont azóta is a legrégebbi tagja az élvonalnak.

A titkári-menedzseri feladatokat az elismert edző, Leslie Knighton látta el, aki azt a furcsa utasítást kapta Norristól, hogy nem igazolhat senkit 170 centi alatt. Milyen a sors, 1919. augusztus 30-án első élvonalbeli találkozónkon megint a Newcastle volt az ellenfél (1-0-ra kikaptunk a Highburyben). Knightonnal az egyesület nem végzett a 9. helynél előrébb, sőt utolsó két szezonjában közel kerültünk a kieséshez, így az ő és a klub útjai elváltak.

1925. május 11-én az Arsenal egy hirdetést adott fel az Athletic News-ban: "Az Arsenal Football Club kész fogadni a menedzseri poszt iránt érdeklődők jelentkezését. A pályázóknak tapasztalattal és a legmagasabb szakmai képzettséggel, valamint szakmai és személyi alkalmassággal kell rendelkezniük. Akik sok pénzt akarnak igazolásokra költeni, kíméljenek!" – a nem éppen fukar Herbert Chapman mégis jelentkezett.
Chapman előzőleg a megnyerte a Southern League-et a Northamptonnal, dolgozott a Leeds Citynél, valamint a középcsapatnak számító Huddersfield Townnal megnyerte az FA-kupát és kétszer a bajnokságot (1924, 1925). Azt ígérte, az Arsenallal öt esztendőn belül nyerni fog valamit.

Chapman forradalmasította a labdarúgást.

Első igazolása a 33 éves, woolwichi születésű Arsenal-szurkoló, a legendás Charlie Buchan volt, aki a Sunderlandtől érkezett. Buchan óriási hatással volt a csapatra. Ő próbálta rávenni, az eleinte visszakozó Chapmant, hogy a 2-3-5 helyett 3-2-2-3-as felállást alkalmazzanak. Októberben egy Newcastle elleni 7-0-ás vereséget követően leültek, és kidolgozták a klasszikus WM-felállást, amely a les-szabály módosítására volt válasz (onnan a neve, hogy ez a két betű látható a játékosok "összekötésével").
Chapman még kereste a megfelelő játékosokat. Joe Hulme, Tom Parker, Herbie Roberts és Jack Lamebert is az Arsenalhoz szerződött. Bár eleinte még nem nyert címeket a csapat, ezüstérmet sikerült szerezni a bajnokságban (1926 - Chapman korábbi csapata, a Huddersfield ekkor fejezte be a mesterhármast), és az FA-Kupában (1927 – 1-0-ás vereség a Cardifftól, miután Dan Lewis karjaiból kicsúszott a labda). A bajnokságban középcsapatnak számított az Arsenal, ám később Chapman további – többnyire meglehetősen drága - igazolásaival a világ legjobbjai közé emelkedtünk. Az új emberek, Eddie Hapgood, David Jack, Cliff Bastin világklasszisoknak számítottak. Különösen az irányító, Alex James, akit a klub történetének és korának egyik legjobbjának tartottak, illetve tartanak a mai napig.

Mindezek mellett meg kell még említeni egy fontos változást: 1929-ben Sir Henry Norrist eltiltották a labdarúgástól, miután pénzügyi visszaélésre derült fény. A nem éppen szegénységéről híres ember 125 fontot rakott el magának a csapatbusz eladásából. Bár ő azt mondta, a pénzt Buchannek szánta, hogy kompenzálja a bevételkiesését, amiért nem üzemeltethette tovább a boltját, Norrisnak nem volt maradása. Az addig vezetőségi tagként tevékenykedő Sir Samuel Hill-Wood került a helyére, akinek fia, Denis (1949-1982) és unokája, Peter (1982-) is betöltötte az Arsenal elnöki tisztségét.

Visszatérve a futballhoz, az Arsenal megszerezte első trófeáját, az FA-Kupát 1930-ban, a döntőben 2-0-ra verve Chapman korábbi együttesét, a Huddersfield Townt James (17') és Lambert (83') góljaival. A menedzser előtt tisztelegve, egymás mellett futott ki Chapman régi és új klubja, ami azóta hagyománnyá vált. Tom Parker lett az első csapatkapitány, aki a magasba emelhetett egy jelentős kupát. De ez még csak a kezdet volt…

A következő évet a Charity Shield (az angol szuperkupa) bezsebelésével kezdtük (melyet 1931-ben, 1933-ban, 1934-ben és 1938-ban is megnyertünk). Az 1930/31-es bajnokság során lesöpörtük az ellenfeleket, akik nem tudtak mit kezdeni az „Arsenal-stílussal”. 1970-ig tartó 66 pontos rekorddal lettünk bajnokok (2-pontos rendszerben), figyelemre méltó +68-as gólkülönbséggel, és bajnokcsapattól máig rekordnak számító 127 lőtt góllal (ebben a szezonban legnagyobb riválisunk, az ezüstérmes Aston Villa 128-at szerzett). Ezzel az Arsenal lett az első londoni bajnokcsapat!
Az 1931/32-es szezonban azonban a rossz rajt megbosszulta magát, az Everton 2 ponttal megelőzött minket. Az FA-kupában pedig hiába vezettünk 1-0-ra a Newcastle ellen, egy bírói hiba következtében kiegyenlítettek (legalább 20 centivel az alapvonal mögül passzolták be a labdát), majd megszerezték a győzelmet is.
A kupa nélküli szezon feltüzelte a játékosokat, és 1933-ban ismét bajnokokat ünnepelhetett a Highbury közönsége. 118 gólnál ez évben sem adták alább a fiúk. 1933. márciusában játszottunk először a híres piros-fehér felsőben. Ebben az évben megtapasztalhattuk azt is, milyen a mélyponton lenni: a kupából a harmadik ligás Walsall ütött ki minket 2-0-val, az sem lehetett mentség, hogy több újonc is helyet kapott Chapman tizenegyében.
1934-ben sikerült megvédeni a bajnoki címet (42 meccsen 59 pont). Azonban hatalmas tragédia érte a klubot: Herbert Chapman 1934. január 6-án, két héttel az 56. születésnapja előtt, tüdőgyulladásban elhunyt.
Joe Shaw ugrott be a helyére a szezon végéig, hosszú távon azonban George Allisont nevezték ki titkár-menedzsernek, aki a vezetőségben dolgozott, és már a woolwichi időkben a klub programfüzetének szerkesztője volt. Shaw és Tom Whittaker segítette a szakmai munkában. Allisonnak fiatalítania kellett, olyan játékosokat hozott a Highburybe (a kor legmodernebb stadionjába), mint Jack Crayston, Wilf Copping, vagy Ted Drake. Az 1934/35-ös bajnokságot is mi nyertük (58 ponttal), ezzel a Huddersfield után az Arsenal lett a második csapat, amely véghezvitte a mesterhármas bravúrját (három bajnoki cím sorozatban).
Ebben az évadban két máig álló rekord is született.
1934. november 14-én, a Highburyben rendezett Anglia-Olaszország (3-2) barátságos válogatott mérkőzésen hét futballista szerepelt az Arsenalból (Frank Moss, George Male, Eddie Hapgood, Wilf Copping, Ray Bowden, Ted Drake, Cliff Bastin). Az összecsapás rendkívül kemény volt, többen lesérültek, utólag „A Highbury csatája” („The Battle of Highbury”) címet aggatták a találkozóra.
1935. március 9-én a Sunderland ellen 73295 néző látta a helyszínen a 0-0-ás döntetlent. Ez a nézőszám a Highburyre vonatkozó klubrekord.
A következő évre is maradt egy csúcs: 1935. december 14-én az Aston Villa elleni idegenbeli 7-1-es mérkőzésen Ted Drake szerezte az Ágyúsok mind a hét gólját! Ráadásul sérülten lépett pályára, és csupán kilenc lövéssel próbálkozott - az egyiket hatalmas bravúrral védte a kapus, a másik a lécről a gólvonal környékére vágódott, és a bíró azt mondta neki: lehet bement, de ne legyen mohó. Nem maradtunk arany nélkül sem, az FA-Kupa döntőjében 1-0-ra vertük a Sheffield Unitedet – természetesen Drake góljával.
Bár ezekben az években sok sérülés hátráltatta a csapatot, még 1938-ban is megszereztük a bajnoki címet (52 ponttal). Ám az egyesület lendületét megtörte a II. Világháború…

Nem lebecsülve Allison tevékenységét, az 1925-38-ig tartó időszakot egységesen Chapman-érának nevezik. Vitathatatlanul az Arsenal volt a 30-as évek legjobb klubcsapata. 7 rangos címet nyertek (5 bajnokság, 2 FA-kupa), klasszisok sora fordult meg a klubnál.
Chapman új, világverő taktikát dolgozott ki, új edzésmódszert vezetett be, a mai kinézetére változtatta mezt, az ő ötlete folyamán rakták fel a híres órát a stadionra (Highbury Clock) és elérte, hogy a Highburyhez közeli metrómegállót Gillespie Roadról Arsenalra nevezzék át, ami unikum. Az Arsenalon kívül is úttörő volt: nagy szerepe volt a mezszámok, a pályavilágítás, az elektronikus jelzőtábla, a hangosbemondó és a tizenhatosnál lévő körcikk beiktatásában. Talán a futballtörténelem legnagyobb hatással és örökséggel bíró futballmenedzsere volt, aki a világ legjobbjává kovácsolta az Arsenalt.

Az Arsenal első aranykorában, az 1930-as évek első, illetve második felének alapcsapata így nézett ki:

Az 1939/40-es szezon pár forduló után félbeszakadt. A Football League és az FA-kupa szünetelt, viszont egyéb, nem hivatalos (főleg területi) bajnokságokat továbbra is rendeztek. A szabályok megengedték, hogy vendégjátékosok is szerepeljenek a klubokban (mint például Stanley Matthews az Arsenalban). Hazai meccseinket a Tottenham pályáján, a White Hart Lane-en játszottuk, mivel a Highburyt légvédelmi célokra használták. A háború alatt háromszor nyertünk „bajnokságot”, és két kupadöntőt játszhattunk (Football League War Cup South): a Preston ellen 1-1 után 2-1-es vereség, 1943. május 1-én viszont 7-1-es győzelem a Charlton Athletic ellen.
Az Ágyúsok – nomen est omen – adták a legtöbb katonát a hadseregnek, 44 regisztrált játékos közül 42-en álltak szolgálatba. A frontokon 8 Arsenal-játékos, és egy pályamunkás is életét vesztette: Henry Cook, Bobby Daniel, William Dene, Hugh Gloss, Leslie Lack, William Parr, Sidney Pugh, Herbie Roberts és Cyril Tooze.

1947-ben George Allison visszavonult. Nem csak menedzserként tette le névjegyét azáltal, hogy folytatni tudta Chapman munkásságát, újságíróként is a legjobbak közé emelkedett. 1927. január 22-én ő volt az első rádiós közvetítés riportere (Arsenal-Sheffield United, FA-Kupa). Az ő ötlete volt a pálya 8 szektorra osztása, ami megkönnyítette a közvetítéseket. A klubvezetés szinte minden területén dolgozott. Gyerekkori kedvenc csapata iránti elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, hogy a II. Világháború alatt lényegében egyedül irányította az Arsenalt, és anyagilag is támogatta a klubot.
Helyét egy hasonlóan nagy formátumú és sokoldalú úriember, Tom Whittaker vette át.

Whittaker 1919-től volt a klub játékosa, de egy sérülés következtében fel kellett hagynia a játékkal, és 1927-ben Chapman, majd később Allison segédje lett. Nagy szerepe volt az edzésmódszerek és a fizikoterápiás módszerek megreformálásában. Híresen jó fizikoterapeuta volt, több élsportoló, sőt, még a királyi család tagjai is felkeresték a Highburyben!

Whittaker titkár-menedzserként sem volt sikertelen. Első idényében rögtön bajnokok lettünk, magabiztosan, 59 pontot gyűjtve (héttel megelőzve a Manchester Unitedet), ráadásul a Fulhamtől igazolt Ronnie Rooke lett a gólkirály. 1948. január 17-én 83260 néző előtt játszották le a MU-Arsenal rangadót; ez a mai napig bajnoki rekord.
Az FA-Kupa 1950-es döntőjében Reg Lewis duplájával (17’, 62’) 2-0-ra vertük a Liverpoolt. Az 1952-es fináléba is bejutottunk, de a Newcastle ellen a szerencse nem állt mellénk: már eleve sok hiányzóval álltunk fel, ráadásul sérülés miatt egy órát emberhátrányban kellett játszanunk (ekkoriban nem voltak cserék), és hat perccel a vége előtt úgy kaptuk a gólt, hogy még ketten feküdtek a földön, és a bíró nem állította meg a játékot. Pedig ekkor tette meg az Arsenal a leghosszabb útja a döntőig, mivel minden párharc első mérkőzése döntetlenre végződött.
Az 1952/53-as bajnoki címet drámai körülmények között, 0,099-del jobb gólarányunknak köszönhetően hódítottuk el a Prestonnal szemben.
Ebben az időszakban vitathatatlanul a csapatszellem volt a siker kulcsa. A játékosok közül a kiemelendők a kapus George Swindin, Walley Barnes, Lionel Smith, Les Compton, a csapatkapitány Joe Mercer, Alex Forbes, Doug Lishman, Don Roper, Cliff Holton, Jimmy Logie, Reg Lewis és Ronnie Rooke voltak.
Az idősödő játékosokkal hosszú távon nem lehetett sikeresen szerepelni, a csapat teljesítménye visszaesett, de senki nem gondolta volna, hogy milyen sokat kell várni az újabb bajnoki címre.
Whittaker egyszer azt mondta: „Valakiknek túl keményen kell dolgoznia az Arsenalért. Herbert Chapman halálra dolgozta magát ezért a klubért, és ha nekem is ez a sors jutott, boldogan elfogadom”. Szavai sajnos beigazolódtak: 1956. október 24-én Whittaker szívrohamban váratlanul elhunyt. Halála után a menedzseri és a titkári munkakört szétválasztották, és ezentúl mindig két különböző ember látta el ezeket a feladatokat.

A kérdés ezúttal is házon belül lett megoldva: Jack Crayston lett a menedzser, aki a háború előtt az Arsenal játékosa, utána pedig Whittaker segéde volt, így nyilvánvaló választásnak tűnt. Javítani ő sem tudott az eredményeken, és mivel nem tudták megerősíteni a keretet, „Gentleman Jack” inkább felajánlotta lemondását.

Őt ismét egy korábbi Ágyús, George Swindin követte a menedzseri székben. Jack Kelsey, Tommy Docherty, Jimmy Bloomfield, George Eastham, David Herd és Geoff Strong voltak a csapat ászai. Kezdésként a dobogó legalsó fokára ért az Arsenal Swindinnel, de a jó szereplést nem tudtuk tartósítani.

Óriási meglepetést keltett, amikor 1962-ben a Wolverhampton Wanderers és az angol futball legendája, Billy Wright lett az Ágyúsok menedzsere. Wright játékosként 3 bajnokságot és 1 FA-kupát nyert a Wolves-szal és 105-szörös válogatott volt (ebből 90 csapatkapitányként). Ám nem kötődött az Arsenalhoz, és tapasztalattal sem rendelkezett a szakmában. A sikerek nem követték edzői pályafutásán.
Az 1963/64-ben elért 7. pozícióval kvalifikáltuk magunkat az Intertotó-kupába – az első kirándulás Európába – de a második körben kiestünk. Az együttes rendkívül támadó szellemű focit játszott, de általában eggyel több gólt kapott, mint amennyit rúgott. A szezon végi helyezések egyre rosszabbak lettek (nem is beszélve a Highbury legalacsonyabb nézőszámáról: 1966. május 5-én 4554 néző a Leeds United elleni mérkőzésen), 1966-ban a vezetőség megvált Wrighttól, aki azért nem nyom nélkül tűnt el. Már Swindin is komolyan foglalkozott az utánpótlással, de Wright volt az, aki kicsiszolta azt a rendszert, amely a következő évtizedekben megannyi fényes karriert indított útjára, ezzel hozzájárulva a klub későbbi eredményeihez (példának okáért mi nyertük az 1966-os Ifjúsági FA-Kupát).

1966-ban történt kinevezésén még maga Bertie Mee is meglepődött. Tom Whittakerhez hasonlóan az ő játékos-pályafutását is sérülés szakította félbe, ő is szolgált a hadseregben és ő is fizikoterapeutaként dolgozott, az Arsenalnál és az FA lilleshalli központjában. Mee végül csak úgy vállalta el az állást, hogy megígérték neki, ha egy év után nem elégedettek, visszatérhet eredeti szakmájába. Az edzői feladatokat nagyon bölcsen az új edzésmódszereket bevezető – és ezzel az eredményekhez nagyban hozzájáruló – Dave Sextonra, majd később Don Howe-ra bízta. Együttesének gerincét a feltörekvő fiatalok alkották, de érdemes megemlíteni két igazolását az elsők közül: George Grahamet és Bob McNabet.
Az Arsenal ismét trófeákért küzdött.
1968-ban és 1969-ben is Ligakupa-finálét játszhatott a csapat, de mindkét esetben alulmaradtunk; először Anglia egyik legjobbja, a Leeds United nyert (0-1), majd a harmadosztályú (!) Swindon Town (1-3 - hosszabbításban) egy játékra alig alkalmas pályán, tele influenzától levert Arsenal-játékosokkal. Később bevallottan ez a vereség inspirálta az Ágyúsokat. Ugyanakkor a bajnoki negyedik helyezés révén indulhattunk a Vásárvárosok Kupájában.
Az 1969/70-es sorozatban a Glentoranon (3-0, 0-1), a Sporting Lisbonon (0-0, 3-0), a Rouenen (0-0, 1-0), a Dinamo Bacaun (2-0, 7-1) és a többek között Krollal és Cruyff-fal felálló Ajaxon (3-0, 0-1) túljutva kerültünk a döntőbe, ahol az Anderlecht várt ránk. Ekkoriban két mérkőzésen dőlt el a kupa sorsa. Belgiumban már három góllal vezettek a házigazdák, ám Ray Kennedy találata reményt adott a visszavágóra. Április 28-án a Highburyben Eddie Kelly, John Radford és Jon Sammels góljaival 3-0-ra leléptük az ellenfelet, ezzel megszerezve a klub történetének első nemzetközi címét!
A visszavágón kapható programfüzetben Mee sorait is lehetett olvasni: „Jövőre semmi jó okot nem látok, amiért ne nyerhetnénk meg az egyik jelentős angol sorozatot”. Ráadásul nem csak egy lett belőle: duplázott az Arsenal! Ez olyan ritka esemény, hogy ezelőtt a XX. században csak egy csapatnak (Tottenham, 1961), és előtte is csak háromnak sikerült. Pedig nem így indult a szezon, a rossz formát (például 5-0-ás vereség a Stoke Citytől) csak tetézte a sok sérülés. Ám egy kilencmeccses győzelmi széria visszaadta a reményt, és végül, május 3-án a Tottehnam idegenbeli legyőzésével (1-0, Kennedy 87’) szereztük meg a bajnoki aranyat, 18 év után először.
Öt nappal később a Wembleyben az esélyesebbnek tartott Liverpoollal mérkőztünk meg az FA-Kupáért. Bár nyíltan játszottak a csapatok, 90 perc után 0-0 volt az állás. A hosszabbításban a Vörösök hamar megszerezték vezetést egy okos találattal, de tíz percre rá Kelly egyenlített. Aztán a 111. percben Charlie George 18 méterről bebombázta a labdát Ray Clemence kapujába. Gólja után olyan fáradt volt, hogy nem volt ereje ünnepelni és tárt karokkal lefeküdt a földre.
Mee olyan tettet vitt véghez az Arsenalnál, amilyet még Herbert Chapman sem: egy szezonon belül megnyerte a bajnokságot és az FA-Kupát.
A szezon alapcsapata:

Rajtuk kívül nem szabad megfeledkezni Eddie Kellyről, Jon Sammelsről és Sammy Nelsonról sem, akik ekkortájt sokat tettek hozzá a csapat teljesítményéhez. Bár a sok kritika ellenére, miszerint sokat ívelgetnek – maguk a játékosok is elismerték, nem ők játszák a legszebb focit – vitathatatlan, hogy rendkívül egységes csapatot alkottak, és ezen túl, remek labdarúgók játszottak a piros-fehér dresszben. A merészségéről ismert kapus, Bob Wilson, a nagyszerű csapatkapitány, Frank McLintock, Peter Simpson, a támadásokat gyakran segítő Bob McNab és Pat Rice alkotta védelem talán a legjobb volt az országban, támogatva Peter Storeyval, a kőkemény szűrővel. A fáradhatatlan balszélső, George Armstrong, a karmester George Graham, a legnagyobb kedvenc, a bombáiról híres Charlie George, elől pedig John Radford és Ray Kennedy mind legendás játékosok.
Nyáron leszerződtettük a világbajnok klasszist, Alan Ballt. Viszont Don Howe, Európa egyik legelismertebb edzője a West Bromwich Albionhoz szegődött menedzsernek, és Mee nem találta meg a megfelelő helyettesét. Az 1971/72-es szezonban először indultunk el a Bajnokok Európa-Kupájában, ám a legendás Ajax kiütött minket, és az FA-Kupa döntőjében is alulmaradtunk a Leeds Uniteddel szemben (0-1). 1973-ban még sikerült egy bajnoki ezüstérmet szerezni (3 ponttal a Liverpool mögött), de ezután hanyatlani kezdett az együttes produkciója, sőt, az 1975/76-os idény végére a 17. helyen találta magát a csapat. Mee, aki hosszú idő után vezette újra sikerre az Arsenalt, visszavonult.
Időközben többen eligazoltak. Játékosok, szurkolók, mindenki egyetért abban, hogy ennek a társaságnak nem lett volna szabad ilyen hamar feloszlania, mert sokkal több volt benne, mint ez a három aranyérem.

Mee utóda Terry Neill lett, aki az 1960-as években közel 300 meccsen viselte a mezünket, az észak-ír válogatottnak pedig csapatkapitánya volt. Már 28 éves korától játékos-menedzserként dolgozott a Hull Citynél, majd 2 évig a rivális Tottenhamnél, azonban az Arsenalnak nem tudott ellenállni. Ő lett a klub legfiatalabb menedzsere.
Neill egy fantasztikus utánpótlás-rendszert örökölt, amely olyan játékosokkal ajándékozta meg, mint a klubtörténetének egyik legjobb, legtechnikásabb labdarúgója, Liam Brady, az Arsenal színeiben legtöbbször pályára lépő David O’Leary, vagy épp Frank Stapleton. E mellett jelentős igazolásának számított a gólzsák Malcolm MacDonald, „Supermac”, valamint meglepő módon egyszerre három spursöst is a Highburybe hozott, akik közül Pat Jennings és a korábbi „közellenség” Willy Young váltak be igazán. Azonban Neill nem tudott kellő fegyelmet tartani a csapaton belül, a teljesítmény pedig nagyon hullámzó volt.
Négy kupadöntőbe és három elődöntőig vezette az Ágyúsokat, de csak egyet nyertünk meg. 1978-ban az esélytelenebbnek tartott Ipswich legyőzött minket az FA-Kupa fináléjában (0-1). 1979. május 12-én ugyanezért a címért klasszikus mérkőzést vívott egymással az Arsenal és a Manchester United: félidőben már 2-0-ra vezettünk Brian Talbot és Stapleton góljaival, ám hirtelen, a 86. és a 87. percben betalált a MU. Ha hosszabbításra kerül sor, náluk a lélektani előny. Ám az utolsó minutumban a United kapusa alászaladt Graham Rix beadásának, és Alan Sunderland az üres kapuba lőtt, így 3-2-re nyertük az „ötperces döntőt”.
Következő szezonban megvédhettük volna címünket, de ismét 1-0-ás vereséget szenvedtünk, ezúttal a másodosztályú West Ham Uniteddel szemben. A Kupagyőztesek Európa-Kupájában a favorit Juventus kiütésével döntőbe kerültünk. Bár közelebb álltunk a győzelemhez, 120 percnyi játék sem hozott gólt a Valencia ellen, tizenegyesekkel pedig a spanyolok diadalmaskodtak 5-4 arányban.
A rapszodikus szereplést ezek mellett jól szemlélteti, hogy bár a bajnoki címért nem voltunk versenyben, 1978-ban például 5-0-ra vertük a szomszédban a világbajnokokkal felálló Spurst; vagy az 1982/83-as szezonban aratott 6-2-es siker Birminghamben a bajnok és BEK-győztes Aston Villa felett (ezen a meccsen Tony Woodcock 5 gólt szerzett az első félidőben!), egy hónapra rá pedig 2-1-es hazai Ligakupa-vereség a harmadosztályú Walsalltól (csakúgy, mint 50 esztendővel korábban). A szurkolók ekkor a teljes edzői kar lemondását követelték. Neill távozott, viszont segédje, Don Howe lépett a helyére, a szezon végéig szóló megbízással.

Howe végül tovább maradt. Sok válogatott játékossal felálló Arsenalja mindenkire veszélyes volt, de csak jó középcsapatnak számított, és sokan kritizálták az Ágyúsok unalmas játékát (ekkor született meg a híressé vált „boring boring Arsenal” kifejezés). Ő hozta fel az ifiből a nagycsapathoz Tony Adamset, Martin Keownt, Martin Hayest, David Rocastle-t és Nial Quinnt is. Fantasztikus edző volt, ám a menedzser-szakma nem volt neki való. Az FA-Kupa 1984/85-ös kiírásában ismét egy harmadosztályú együttes, a York City búcsúztatott minket, az átlag nézőszám pedig 20000 alá esett. 1986 tavaszán, miután a vezetőség felkérte a Barcelonánál dolgozó Terry Venablest menedzsernek, Howe inkább lemondott, négy sorozatos győzelem után. A hátralévő mérkőzésekre Steve Burtenshaw ült le a kispadra, megbízott vezetőedzőként.
Nyáron, miután Venables nemet mondott, a vezetőség két jelöltben gondolkodott: George Grahamben és… az akkor még Aberdeennél tevékenykedő Alex Fergusonban (!).
A választás – kell-e mondani – az 1971-es duplázó csapat tagjára, Grahamre esett.

Bár többek között megfordult a Chelseaben és a Manchester Unitedben is, Graham az Arsenalhoz kötődött. Számára ez volt „A Klub”. Azután is gyűjtötte az arsenalos relikviákat, hogy eligazolt a Highburyből, és azt sem teljesen viccből nyilatkozta, hogy válásának az egyik oka az Arsenal. Fegyelmet követelt a játékosaitól (például megbüntette őket, ha „munka” közben fülbevalót viseltek). Mindenkivel tisztázta, hogy itt csak a maximális teljesítmény az elfogadható, és újra bevezette a címeres melegítőket.
Elsősorban a sajátnevelésű játékosokat akarta beépíteni a csapatba, csupán Perry Grovest igazolta le. Munkásságának meg is lett az eredménye: 1986. Karácsonyán az Arsenal vezette a bajnokságot. És bár – ahogy azt Graham meg is jósolta – nem sikerült megtartani ezt a pozíciót, a Ligakupát megnyertük. A Spurs elleni három-felvonásos elődöntő után a világ egyik legjobb csapatát, a Liverpoolt vertük 2-1-re a döntőben Charlie Nicholas duplájával, így nyolc szezon után végre a magasba emelhetett a csapatkapitány, Kenny Sansom egy kupát. Következő évben megvédhettük volna címünket, de hosszabbításban 3-2-re alulmaradtunk az esélytelenebb Luton Townnal szemben.
Időközben olyan igazolásokkal erősödött meg a keret, mint Nigel Winterburn, Lee Dixon, Steve Bould, a későbbi kétszeres gólkirály Alan Smith, Kevin Richardson és Brian Marwood, valamint további zseniális focisták kerültek fel az ifiből: Paul Merson, Michael Thomas vagy épp David Rocastle.
Ismét 18 esztendőt kellett várni az újabb bajnoki címre, amit az angol bajnokságok történetének legizgalmasabb hajrájában kaparintottunk meg. Már 19 pont is volt az előnyünk az ország legjobbjának számító Liverpool előtt, azonban az utolsó forduló előtt már ők voltak lépéselőnyben. 1989. május 26-án az Anfield Roadra látogattunk, ahol 2-0-s győzelmet kellett elérni. A gólkirályi címet is begyűjtő Smith fejelt a hálóba az 55. percben, majd hihetetlen módon, Thomas a mérkőzés utolsó támadásából talált be, és ez az aranyérmet jelentette Graham ifjú együttesének.

A következő évben nem nyertünk semmit, ráadásul a Heysel-tragédia miatt az angol csapatokat súlytó eltiltás érvényessége alatt a nemzetközi porondra sem mehettünk ki. Graham megerősítette együttesét David Seamannel, Anders Limparral és Andy Linighannel, és sikerült is visszahódítani a bajnoki trófeát a Liverpooltól, nem is akárhogy. Igaz, nehézségek is adódtak: A Manchester United elleni idegenbeli bajnokin miután megrúgták Limpart, egymásnak estek az ellenfelek, és bár ütés nem csattant, tőlünk 2, a MU-tól viszont csak 1 pontot vontak le, Adams pedig hosszabb időt kényszerült börtönben tölteni ittas vezetés miatt. Azonban még így is a XX. század talán legjobb teljesítményével, mindössze egy mérkőzést veszítve lettünk bajnokok, 74-18-as gólkülönbséggel, rekord számú kapott gól nélküli meccsel.

Ian Wright klubrekord-összegű leigazolásával (2,5m font) a jövő további reménykedésre adott okot. Ám kiestünk mindhárom kupából (az FA-Kupából a negyedosztályú Wrexham ellen 1-2-vel!), és a bajnokságban is csak a negyedik helyre értünk oda.
Graham kiépítette a világ talán legjobb védelmét, amit azóta is csak „Fantasztikus négyesként” emlegetnek. A Dixon-Bould-Adams-Winterburn vonal mögött ráadásul Anglia legjobb kapusa állt, és sérülések esetére is megfelelő emberek vártak beugrásra. A csapat játékstílusa sokkal védekezőbb lett, a góllövési feladatok nagyban Wrightra hárultak. Ha nyertünk, gyakran csak 1-0-ra. A Premier League első évében csupán 40 gólt szereztünk, a legkevesebbet az élvonalban. Nem csoda, hogy csak a 10. helyet szereztük meg. A kupasorozatok azonban mások voltak. A Ligakupát és az FA-Kupát is egyedülálló módon a Sheffield Wednesday legyőzésével nyertük meg 2-1-re (Merson, Morrow, illetve Wright és Linighan góljaival). Ezzel az Arsenal lett az első klub, amely egy szezonon belül mindkét hazai kupát elnyerte. Ekkor vonult vissza az Arsenal színeiben legtöbbször pályára lépő David O’Leary.
Lehetőség nyílt újra Európában szerepelni, és egy nemzetközi cím elhódítása Graham nagy vágya volt. Az Odense (2-1, 1-1), a Standard Liége (3-0, 7-0), a Torino (0-0, 1-0) és a Paris St. Germain (1-1, 1-0) kiverésével Koppenhágába jutottunk, ahol az olasz AC Parmával kellett megmérkőzni a kupagyőztesek serlegéért. Világklasszisokat felsorakoztató ellenfelünkkel szemben nem könnyítette dolgunkat a sok hiányzó, mégis nyerni tudtunk, Alan Smith 19. percben szerzett távoli lövésének köszönhetően. Kevesen emlékeznek meg róla, de az Ágyúsok ezt követően pályára léptek első Szuperkupa-párharcukban az AC Milan ellen (0-0, 0-2).
Egy évre rá, címvédőként, ismét eljutottunk a döntőig, ám a Real Zaragoza egy híres, 120. percben félpályáról szerzett góllal 2-1-re legyőzött minket. Idény közben Grahamet eltávolították posztjáról. Egyébként is megegyezett már a vezetőséggel, hogy szezon végén lemond, de kiderült, hogy egy norvég ügynöktől 425000 fontot kapott két játékos (John Jensen és Pal Lydersen) leigazolásáért. Bár ezt a pénzt a klubnak adta, és bizonyos volt, hogy más menedzserek is éltek hasonló lehetőségekkel (ez a jelenség tulajdonképpen egyidős a profi labdarúgással), csak őt tiltották el, egy évre. A segédedzőt, Stewart Houstont bízták meg ideiglenesen a menedzseri feladatokkal, míg nyáron Bruce Riochot nevezték ki véglegesen. Jól kezdődtek a dolgok David Platt és Dennis Bergkamp leigazolásával (bár utóbbit az alelnök David Dein a menedzser állítólag a tudta nélkül végezte egy francia barátja tanácsára…), és végül UEFA-Kupa-indulást érő harmadik helyre hozta be Rioch a csapatot. Azonban nem jött ki jól a játékosokkal, és a szezonkezdet előtt menesztették. Ismét Houston lett a beugró, de ő továbbállt a QPR-hez, így pár mérkőzésen az ificsapat edzője, a nagycsapat későbbi másodedzője, az 1971-ben duplázó Pat Rice irányította az Arsenalt. Végül, Dein javaslatára, egy viszonylag ismeretlen szakembert, Arséne Wengert nevezték ki menedzsernek 1996. szeptember 23-án. A hír már a hivatalos kinevezés előtt kiszivárgott, és tudni lehetett, hogy a fiatal, és rögtön jó benyomást keltő Patrick Vieirát is az ő tanácsára szerződtettük.

A közgazdász diplomával rendelkező, és öt nyelven beszélő Wenger korábban a Monacónál és a japán Nagoya Grampus 8-nál dolgozott, de Angliában senki nem ismerte, és a sajtó is kikezdte. A fogadóirodák neki adták a legnagyobb esélyt, hogy decemberig kirúgják, és a játékosokkal is nehéz volt elfogadtatnia magát. De Wenger felülemelkedett a nehézségeken, és a teljesítményen azonnal érezhető volt a javulás. Csak rosszabb gólkülönbséggel maradtunk le a második (BL-szereplést érő) helyről a Newcastle-lel szemben.
Wenger forradalmasította az edzésmódszereket, és a már bizonyított társasághoz olyan neveket adott, mint a villámléptű Marc Overmars, Emmanuel Petit vagy az ifjú Nicolas Anelka. Az 1997/98-as szezon fantasztikusan kezdődött, Bergkamp például a „Hónap gólja” szavazáson az első három helyen végzett szeptemberben, Wright pedig megdöntötte Cliff Bastin gólrekordját. Viszont a lendület alábbhagyott, és karácsonykor már 13 pont hátrányban voltunk a Manchester Uniteddel szemben. Azonban egy 18 meccses veretlenségi sorozatnak köszönhetően az Everton elleni hazai mérkőzés után már bajnokokat ünnepelhettek az Avenell Roadon (78 pont, 68-33). Wenger lett az első külföldi edző, aki bajnok lett Angliában, és ráadásként máig az egyetlen, aki duplázni tudott, ugyanis az FA-Kupa döntőjében 2-0-ra vertük a Newcastle-t Overmars és Anelka góljával.

Az alapcsapat mellett nem szabad elfeledkezni az olyan kiegészítő emberekről sem, mint Platt, Martin Keown, vagy Gilles Grimandi. Wenger talán más szemszögből tudta megközelíteni a brit focit, viszont nagyon bölcsen meghagyta a már jól bevált védelmet. A Graham utolsó éveiben látott biztonsági foci után felüdülés volt látni a folyékony, magabiztos támadófocit. Bergkampot választották az év játékosának, Petit és Vieira pedig nyáron világbajnok lett a francia válogatottal.
Innentől kezdve a Premiership az Arsenal és a Manchester United versengéséről szólt. A következő három szezonban sajnos alulmaradtunk a Vörös Ördögökkel szemben. Időközben olyan játékosok érkeztek a Highburybe, mint Fredrik Ljungberg, a trükkös Nwankwo Kanu, a ’98-as VB-gólkirály, Davor Suker, vagy a később gólrekordot döntő Thierry Henry.
2000-ben ragyogó játékkal jutottunk el az UEFA-Kupa döntőjébe. A koppenhágai döntőn azonban hiába játszottunk jobban, mint a török Galatasaray, 0-0 után az ellenfél nyert 4-1-re tizenegyesekkel. A keret tovább erősödött Sylvain Wiltorddal, Laurennal, Eduval és a zseniális Robert Pirés-szel.
Az FA-Kupa 2001-es fináléjában ismét mi voltunk a jobbak, ám nem volt szerencsénk és Michael Owen a Liverpool javára fordította a mérkőzést az utolsó öt percben. A három trófea nélküli idény után azonban ismét nagy dobás következett.
Nem kis szenzációt keltett Sol Campbell megszerzése a szomszédból, és be is bizonyosodott, hogy a világ egyik legjobb védőjének tartott Campbellnek megérte a váltás. Lehengerlő, briliáns játékkal értük el a klub történetének harmadik dupláját. Ráadásul a bajnoki címet az Old Traffordon zsebeltük be, a kupadöntőben pedig két bombagóllal (Ray Parlour, Ljungberg) vertük a Chelseat. Nem volt kérdés, melyik együttes játssza a legszebb focit.

Henry aranycipős lett 24 találattal, Pirés pedig az év játékosa. Meghatározó szerepet játszott Wiltord is, de Kanu, Giovanni van Bronckhorst, Grimandi és Oleg Luzhny is rendesen kivette a részét a sikerekből. A veterán Dixon is begyűjthette az aranyérmeket, csakúgy, mint a csapat vezére, a csapatkapitány Tony Adams (más néven Mr. Arsenal), de sérülések és a koruk miatt már nem játszottak sokat. Szezon végén visszavonult mindkét legendás játékos, nem hagyva ezzel tovább egyetlen tagot sem a „Fantasztikus négyesből”.
Nyáron a brazil világbajnok Gilberto Silva került Észak-Londonba. Az FA-Kupát sikerült megvédeni, a döntőben 1-0-ra verve a Southamptont Pirés góljával, de ehhez az is kellett, hogy az elődöntőben Seaman hihetetlen bravúrral hárítson egy fejest.
A 2003/04-es szezonban történelmet írtunk. Olyan bravúrt hajtottunk végre, amelyre 115 éve nem volt példa az angol labdarúgás történetében. Egészen idáig a Preston North End volt az egyetlen klub, amely veretlenül lett bajnok (1888/89, 22 meccsen). Arséne Wenger együttesének elképesztő módon 38 mérkőzésből álló szezonon keresztül sikerült megtartania veretlenségét! 26 győzelem, 12 döntetlen, 0 vereség, 73-26-os gólkülönbség.

Henry ismét aranycipős lett 30 góllal, és az év játékosának választották. A kapuban egy új igazolás, a német Jens Lehmann védett, a védelemben pedig remekelt az elefántcsontparti Kolo Touré. Hab a tortán, hogy a minden idők legjobb Arsenaljaként emlegetett együttes épp a Tottenham pályáján szerezte meg az aranyérmet, a szezon során végig lenyűgözően élvezetes támadófocit produkálva. A masszív alapcsapatba még Parlour és Edu fért be sokszor, a kiegészítő emberek Gael Clichy, Pascal Cygan, Keown, Wiltord, Kanu, Jérémie Aliadiére és a januárban szerződtetett José Antonio Reyes voltak.
Nyilvánvaló volt, hogy ezt a teljesítményt nem lehet megismételni, bár csak kétes körülmények között, erős bírói ráhatással ért véget 49 mérkőzésnél a bajnoki veretlenségi sorozat az Old Traffordon. Ezt az FA-Kupa fináléjában bosszultuk meg, amikor is a MU uralta a találkozót, de 0-0 után büntetőkkel megvertük őket (5-4).
A 2005/06-os idény a Highbury búcsúztatásáról szólt, ugyanis pár utcával arrébb már épült az új stadion, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a klubot a legmagasabb szinten lehessen tartani hosszú távon. A rengeteg sérülés által sújtott Ágyúsok épphogy kvalifikálták magukat a Bajnokok Ligájába a Highbury (és Dennis Bergkamp) utolsó mérkőzésén elért 4-2-es győzelemmel a Wigan Athletic ellen. Viszont a BL-csoportkör veretlenül történő teljesítése után a Real Madridot (1-0, 0-0), a Juventust (2-0, 0-0), és a Villarrealt (1-0, 0-0) kiütve első londoni csapatként eljutottunk annak döntőjébe. Henry beállította a klub gólrekordját, a csapat pedig – szintén rekord – tíz mérkőzésen keresztül nem kapott gólt. A párizsi fináléban a Lehmann kiállítása miatt 70 percig emberhátrányban (jól) futballozó Arsenal szerezte meg a vezetést Campbell fejesével (37’), de az utolsó negyedórában megfordította az állást az esélyesebbnek tartott Barcelona.

Az Arsenal új otthona az Emirates Stadium lett az Ashburton Grove-on, 60000-es nézőtérrel.
Első itt töltött évünkben döcögött a szekér, végül éppen csak rosszabb gólaránnyal csúsztunk le a dobogóról. Ugyanakkor az idény fénypontja volt a Ligakupa, melyben Wenger irányítása alatt hagyományosan a fiatalokat játszatjuk. Már többször jutottunk el az elődöntőig, most azonban a cardiffi döntőig meneteltünk, ahol jobban játszottunk, mint az orosz rockefeller, Roman Abramovics által összevásárolt Chelsea, vezettünk is (Walcott, 12’), de a végén a Kékek begyűrtek kettőt.

Időközben a csapat legnagyobb, tapasztalt ászai mind eligazoltak – Vieira (2005), Pirés, Cole, Campbell, Lauren (2006), Henry, Ljungberg (2007), Gilberto (2008). Arséne Wenger jelenleg harmadik nagy csapatát építi a mind rendkívül tehetséges, de összességében nagyon fiatal társaságból, és reméljük a klub történetének újabb aranyoldalait – többek között – Robin van Persie, Cesc Fabregas, Theo Walcott, vagy épp Jack Wilshere fogják írni...

Tilos a arsenalhungary.hu bármely fotójának, írott anyagának vagy részletének a szerző, illetve a kiadó írásbeli engedélye nélküli újraközlése.

(c) 2005-2012 Arsenal Szurkolói Klub - Minden jog fenntartva.

Ez az oldal e107 portál rendszert használ, és a GNU GPL licensz alatt lett kiadva.
Chatbox
Seaman- jan 24 : 12:51
bÚék Gunners!

kisÁder- aug 11 : 13:25
Micsoda meccs volt. így kell indítani a szezont!

kisÁder- júl 28 : 14:51
Jó utat mindenkinek Ausztriába!

hypertension- júl 15 : 12:37
ach...

Korom Milán- júl 15 : 11:43
Az utóbbi időben a facebook csoportban megy a kommunikáció.

hypertension- júl 15 : 10:05
ITT MEGHALT minden?

ottó ramone- jún 13 : 10:32
esetleg június 28-29-re összejöhet majd egy foci, ha hangyaszorgalommal töltögetitek a táblázatot

Robogó- jún 05 : 15:34
4 millió euro, bocs...

[LINK]

Robogó- jún 05 : 15:33
Carlos Velánál éltünk a kivásárlás lehetőségével és 4 millió fontért a miénk.
Írta a focilive vagy micsoda....

marci- jún 04 : 11:34
Sziasztok! Lenne igény egy kisebb csoportos rendelésre? Megtetszett egy-két dolog. Nagyon jók (szerintem) a legendás pólók. Ha van rá egy minimális érdeklődés, akkor beszéljünk ez ügyben.

ottó ramone- máj 30 : 10:01
Fabianski a Swansea-ben. Nem értem, hogy miért olyan csapatba megy, ahol szintén nem biztos a helye. sajnálom, hogy nem maradt, most (csere)kapust is nézni kell.

Bergkamp- máj 19 : 15:43
Nincs a shopban sem, és sehol nincs igazából.
Végül 4 óra kutatás után találtam az angliai dechatlonban még pár XL-eset. De ott sem volt már más méret. Egyszerűen tűnik amúgy mert elvileg mindenhol van gyakorlatilag sehol nem volt L-es vagy XL-es méretű.

Robogó- máj 19 : 11:51
Bergkamp: az az idei mez már tavalyi....

Robogó- máj 19 : 10:30
nagyon fasza volt! csak azóta nincs hangom.... semmi se....
Begkamp: idei hazai mezt? Arsenal shopban, hol máshol?

Bergkamp- máj 18 : 21:15
Basszus nem tudja valaki hogy hol lehetne idei hazai mezt szerezni? Már egy rakás helyen jártam, de sehol nincs :S (XL-es méretben)

Seaman- máj 18 : 00:20
na, csak véget ért a 9 szűk esztendő!

és a világ legnagyobb történelemmel rendelkező sorozatában beértük a MU -t (+Wenger SAF -t)

hypertension- máj 17 : 22:26
szép volt fiúk!!!

Robogó- máj 17 : 13:04
Milán! vágom, hogy Nyíregyre gondolt, de én biztattam őt a pestire...

Korom Milán- máj 16 : 17:20
robogó ezt mindenki tudja, berecz laci azért írt hátha vki nézné vele nyíregyházán

Robogó- máj 14 : 13:40
már megvan szervezve az Andrássy útra az Ankertbe!
a Hősök Terén lesz a találkozó, kb. 800an leszünk, több online Arsenalos csoportosulással....

Berecz Laci- máj 13 : 18:34
sziasztok . Nyiregyhaziak nem szervezunk egy FA cup donto szurkolas valami kocsmaba Ha van igeny irjatok Hajra Arsenal

kisÁder- máj 05 : 19:04
Jó volt a tegnapi meccs, bár a második félidőt inkább ne emlegessük. A lényeg, hogy FA-t nyerhetünk. Utolsó fordulóban meg szépen kell búcsúznunk.

Korom Milán- ápr 26 : 00:30
Jó volt a mai buli, holnap folytatjuk!

Robogó- ápr 25 : 15:32
Diaby egy fasz! És a vezetőség is, hogy tartjuk őt táppénzen 10 éve....

Az orvosok meg pláne!

Nevetséges....

Korom Milán- ápr 25 : 12:22
Diaby ismét megsérült


Tabella
1.
Man Utd (38)
89
2.
Man City (38)
78
3.
Chelsea (38)
75
4.
Arsenal (38)
73
5.
Tottenham (38)
72
Videóajánló - Arsenal
Videóajánló - ASZK
Partnerek
Facebook